Végeredményben az orvoslás mesterség, következésképpen éppúgy apostoli küldetés, mint üzlet, és aki meg akar élni, annak lavíroznia kell a kettő között.
Gabriel Chevallier

Amióta az eszemet tudom, mindig is orvos akartam lenni. Ültem a televízió előtt és néztem, ahogyan a fehér köpenyes nénik és bácsik furcsa műszerekkel megmentik a súlyosan vérző emberek életét. Már akkor, hét éves koromban tudtam, hogy én is egy akarok lenni majd közölük. Én is fehér köpenyben, névtáblával a ruhámon szerettem volna egy kórház folyosóján sétálgatni. Olyan erősen akartam, hogy orvos legyek, mint soha semmi mást az életemben.
Elkezdtem tanulni. Addig nem szerettem tanulni, sőt utáltam. De mikor megtudtam, hogy tanulnom, akkor megszűnt a mindig lazsáló Alysia, és megszületett a mindig eminensen tanuló Alysia. Éjszakáimat a könyvtárakban töltöttem, vagy a televízióba néztem tudományos műsorokat. Sokan mondhatták volna, hogy stréber volnék, de mindenki tisztelt engem.



* Egyetemi könyvtár. Éjjeli két óra. Hátsó asztalok *

Sosem voltam még ennyire fáradt. Éreztem, ahogyan a szemeim akaratom ellenére le-lecsukódnak. Nem értettem, eddig mindig is bírtam az éjszakázást. Sosem volt gond, hogy akár hajnali négy is a könyveket bújjam. A könyvtárban a biztonsági őrök, a portások, de még a takarítónők is ismertek. Így belegondolva elég cikis egy helyzet volt, de akkor most nem tartanék ott ahol most.
Fáradtan lapoztam egyet az egyik vaskos könyvemből. Teljesen bele feledkeztem az én saját kis világomba, nem hallottam senkit és semmit.
- Alyy!- kiáltott valaki hangosan.
Összerezzentem. Csak egy embert ismertem, aki megmert zavarni a tanulásomban. William.
- William...- morogtam rá.- Zavarsz.
Jelentettem ki a nyilvánvalót. Ő is tudta, hogy utálom, ha megzavarnak. Erre minden este ide jön a könyvtárba, hogy bulizni rángasson el. Eddig a négy év alatt egyszer sem sikerült neki, de a fene essen bele, hihetetlen kitartó.
- Tudom... de gyeree velem- unszolt.
De leráztam, nem mentem vele. Tudtam, hogy nem nekem való.
- Tudod, hogy nem mehetek. Tanulnom kell- ráztam a fejemet.
Elhessegettem, mire ő fújtatva eltrappolt. Mosolyogva csóváltam a fejemet, William már csak ilyen....


* Diplomaosztó. Díszterem. Pár évvel később *

- Gratulálok, Ally- ölelt magához szorosan anya.- Sikerült, megcsináltad.
Tíz perce, mintha évekkel ezelőtt lett volna, nem lehetett levakarni az arcomról a mosolyt.
- Gratula, nővérkém- lapogatta meg a hátamat Peter.- Megcsináltuk.
Felháborodást mímelve meglöktem a vállát.
- Öcsi, én csináltam meg- fedtem meg viccesen.- Én tanultam éjjel- nappal erre a diplomára. Megdolgoztam érte, míg te épp hogy csak megtanultál járni- nevettem.
Peter morgott valamit, nyilván a köztük lévő hét évet átkozta. Imádtam emlékeztetni a korkülönbségre, mert tudtam, hogy bosszantja.
- Akkor a táncnak vége?[i]- pislogott rám anya.
Nehézkesen felsóhajtottam.
- [i]Anya, a balettnek már két éve vége. Ha folytattam volna, akkor nem tudtam volna megcsinálni ezt- mutattam a frissen szerzett diplomámra.
Pár perccel később hirtelen valami elzárta a szemeim elől a fényt. Egyből tudtam, hogy ki lehetett az.
- William- fordultam felé nevetve.- Megcsináltuk, sikerült!- nyakába vetettem magamat.
- Gratulálok- mondta, miközben elkapott.- Vörös diploma, nem semmi Smith.
Büszkén pillantottam ismét a teljesen hibátlan diplomámra. Valami új elkezdődött...


* Jelen *

A Priceton- Plainsboro Egyetemi Kórház mentőse vagyok. Olykor beugrok segíteni a kórház épületében dolgozó orvosoknak is, de az életem a mentőkocsiban zajlik. Ott fejlődök, hogy minél jobb orvos legyek. A táncot, úgy tűnik, befejeztem. Több éve nem húztam fel a balettcipőmet. Talán jobb is így. A lényeg, hogy teljesült az álmom; most már én is egy vagyok azok a fehér köpenyesek közül. Akiknek műszereik és névtábláik vannak. Dr. Alysia L. Smith...

Emlékeztek, valaha volt egy kislány, aki orvos akart lenni...